Puritán díszlet, puritán történetekhez. Pontosabban háromhoz. A megerőszakolt nő, az értelmi fogyatékos fiú és az önkéntes kéjhölgy sztorija. Kovács A., Szervét T. és Moór M. játékában elevenedik meg az egyszerű monológokba sűrített drámaiság. A kiszolgáltatottság, az egymásra utaltság történetei villannak fel, hősei tehetetlen, sorsuk hálójában vergődő emberek. Cselekvésképtelenek. Csupán egyvalamire képesek: beszélni magukról. Megosztani velünk életüket. Mesélnek a hétköznapi, piti valóságukról, ami egyszerre bizarr és perverz és végtelenül brit.
Kovács A reménytelenül érdektelen, el is alszom a monológja felénél, valahogy nem érdekel a savanyú tanárnő esete a hevesvérű-véreskezű partnerével, nem is emlékszem másra, csak a kutyára, akit a végén kicsapnak a szabadba.
Szervét T-nél aztán felébredek, nyilván idiótát Tom Hanks óta mindenki szívesen vállal, elég kicsit följebb húzni a nadrágot, hogy lengjen a bokán és vágja a herénket, meg kitalálni valami idétlen hanghordozást. Ennek ellenére (vagy épp ezért?) Tibor jó, nem utolsó sorban hiteles. Persze ebben Adélnak is szerepe van; utána még Damu Roland is felüdülés volna, színészi bravúr, mintegy, minimum Goldel Globe.
Végül jön Moór M., aki kezdetben roppant idegesítő, ám lassan hozzáidomul a befogadói lelkem, és már kellemes csalódás, már nem a hangja, az eleve kellemes, hanem ahogy hozza a nagyvilági eladót, aki egy lábfétisiszta bűvkörébe kerül, és élvezi, hogy élvezik.
Ahogy megyünk kifelé, vagyishát, botorkálunk, mögöttünk egy hang megjegyzi, hogy a Beszélő fejek I. jobb volt. Elhiszem neki, hogy nem a levegőbe beszél.
No comments:
Post a Comment